Több helyen felmerült, barátaim is felhívták rá a figyelmemet, hogy “balhét a NATO kezdte, mert szerződést szegett, mikor keleti irányban kezdett el terjeszkedni”... mivel nem volt pontos információm a szerződések szövegéről, kicsit utána jártam a dolognak.
(előrebocsátom, a hirado.hu, az m1, és egyéb, Russian Today állításait bizonyítottan egy az egyben átvevő portálok cikkeit nem tekintem mérvadónak, ugyanúgy, ahogy a “balramagyar” cikkeit sem)
A (tévedés jogát fenntartva) a következőkre jutottam:
A NATO soha, semmilyen írott kötelezettséget nem vállalt arra nézve, hogy nem bővít Kelet felé.
A téma Berlini fal leomlása után került előtérbe, mikor szó volt róla, hogy egyesítsék Németországot. Noha Oroszország többször jelezte, hogy nem tartja elfogadhatónak a NATO bármilyen keleti bővítését, erre írásos ígéretet soha nem kapott.
Maga a tény, hogy Németoszág egyik fele NATO tag legyen, a másik pedig nem, a gyakorlatban minden szakértő számára elképzelhetetlen volt.
Egyes visszaemlékezések szerint először csak Németországot vetették fel, hogy így “puhítsák” a szovjet álláspontot, Bush egyszerűen le akarta nyomni Oroszország torkán a dolgot, Kohl inkább anyagi kompenzálással “vásárolta ki” Oroszországot (enne volt része pl. 12 milliárd német márka, amit a kivonuló katonák lakhatásának megoldására adott NyugatNémetország).
Megint más emlékek szerint az USA, Franciaország és Nagy-Britannia szóban megállapodott, hogy nem telepítenek NATO csapatokat a volt keleti régióba.
Legtöbben úgy emlékeznek hogy Németország NATO tagsága volt csupán a téma, a teljes NATO bővítéséről egyszerűen nem merült fel, mert nem volt napirenden.
1999-ben a NATO-ba három új tagország kérte és kapta a felvételét: Magyarország, Lengyelország és Csehország.
Gorbacsov 2009-ben , a német Bild lapnak azt nyilatkozta, hogy Nyugat átverte, ugyanakkor 2014-ben a Kommerszant-nak úgy nyilatkozott, hogy “a keleti bővítés annyira elképzelhetetlen volt, hogy egyszerűen nem került szóba”... Gorbacsovot azóta kérdezték az ügyben , de nem válaszolt a mailekre.
Egyes feljegyzések szerint Boris Jelcin nem örült a kibővítésnek, de nem ellenezte azt. Annyit kért csupán, hogy legyen valami diplomáciai módja, hogy ez a közvélemény számára ne jelentse automatikusan azt, hogy most Oroszország ellen fordultak. Ennek eredménye lett az, hogy 1997-ben a két tömb aláírta a “Founding Act” elnevezésű szerződést, melyben rögzítik, hogy a NATO és Oroszország nem tekinti ellenfélnek egymást.
2004-ben a NATO-hoz csatlakozott Szlovákia , Szlovénia, Észtország, Lettország, Litvánia, Bulgária és Románia
2007-ben Putyin megvádolta a NATO-t, hogy orszország ellen szervezkedik, mert “a bővítésnek nincs köze a biztonsághoz vagy a modernizációhoz, mindössze provokációt jelent Oroszország felé”... leírt dokumentumokat ő sem tudott hivatkozni, néhány , a Varsói Szerződés szétesése előttről származó nyilatkozatot emlegetett, valamit a “szerződés szellemét”. Hivatkozott továbbá a korabeli szóbeli megállapodásokra, viszont ezeken ő nem volt ott, hiteles leiratról pedig nem tudunk
Putyin ekkoriban már javában benne járt az 1999-ben kirobbant 2. Csecsen háborúban.
2008-ban, a helyzetet enyhítve a NATO nem volt hajlandó Ukrajnának és Grúziának gyorsított csatlakozást ajánlani, mindössze szándéknyilatkozatokat tettek
Négy hónappal ezután Oroszország megtámadta Grúziát, lényegében megsemmisítette hadseregét, utólagos “vizsgálat” során megállapította, hogy népirtás zajlott, de Oroszország helyreállította a békét (azt hiszem, ez ismerős), továbbá Grúziát Egyesült Államok, Ukrajnal, Csehország és Törökország segítette (ez is ismerős)
Az orosz propagandamédiában rendszeresen jelen van, hogy “Ukrajna nem is ország, mindig is Oroszország része volt” (erre volt frappáns válasz, hogy Kijev a i.u.: VI, VII századtól már létezett Moszkvát pedig 1147-ben említik először, mint kicsi, jelentéktelen települést.
A többi pedig a másik posztban már ismert Ukrajnai történet.
Részemről a következőkre jutottam:NATO soha, semmilyen formában írt alá olyan ígéretet, ami szerint nem bővíti keletre a tagságát.
A szóbeli megállapodásokról a történetek ellentmondásosak, maga Putyin is csak a Varsói Szerződés felbomlása előtti időszakról hozott példákat.
A Budapesti Memorandum viszont írásban rögzíti “Ukrajna területi és poltikai függetlenségét” és Oroszország ezt aláírta. Na már most az én olvasatomban ez azt jelenti, hogy ahhoz csatlakozik, akihez akar (természetesen egy országba telepítendő ICBM már más megítélés alá esik.
Putyin 2007-ben kelt ki a NATO keleti bővítése ellen.
Putyint az 1999-ben kirobbant 2. Csecsen háború tette oroszországban népszerűvé.
E háború casus belli-je egy olyan robbantás, melyet Putyinon kívül soha, senki nem tudott a csecsenekhez kötni.
Több esetben felmerült, hogy megrendezték az egészet. Az ügyet makacsul bolygató Anna Politkovskaja újságíró merénylet áldozata lett, az ő halálát kutató Alekszandr Valtyerovics Litvinyenko polónium mérgezés áldozata lett. A sugárzó anyag útját egészen Oroszországig sikerült követni.
Nem tartom tehát megalapozottnak az állítást, hogy Putyin a NATO keleti bővítése miatt kényszerült háborúba. Az 1975- 1990-ig a KGB-nek dolgozó Putyin 1999-ben, a NATO első nagyobb (Oroszország által nem ellenzett) bővítéséve idején már indított egy vitatható okból kirobbantott háborút egy lényegesen gyengébb ország ellen.
2007-ben, a kirohanása idején pedig már az autoriter (leánykori nevén diktátori) üzemmódjában volt, saját ügyeit merényletekkel támogatta.
A Nato- Orosz megállapodás szerint a két fél nem tekinti egymást ellenfélnek, tehát ennek szellemében, a NATO keleti bővítése nem jelentett automatikus veszélyt Oroszországra.
A “NATO kezdte “ narratíva tökéletesen beleillik a hidegháborús orosz retorikába (és az ott szocializálódott Putyin-éba is), miszerint az oroszok ártatlan áldozatok, soha ott sem voltak, soha nem támadtak senkit (ezt nem is olyan régen nyilatkozták).
Nem fogadom el tehát , hogy Putyin kényszerhelyzetben volt, ezt saját propagandáján kivül semmi nem támasztja alá.
Putyin továbbá aktív szerepet játszik Szíriában (az aztán végképp nem akar NATO tag lenni), továbbá aktívan támogatja a fehérorosz diktátort , Lukasenkát, cserébe (mint kiderült) gyakorlatilag szovjet tagállamként kezeli az országát.
Jelzem továbbá, hogy Oroszország “békefenntartóként” vonult be egy olyan országba, amelynek egyetlen béke-problémája az orosz fegyverekkel támogatott szakadár területek voltak, és tevékenységét nem e területekre, hanem a teljes országra húzta ki, indokként pedig “az ukrán hadsereg náci és drogos “ propagandát hozta elő.
Véleményem szerint Putyin célja mindig is a régi Szovjetúnió restaurálása volt, amit nem is igazán rejtett véka alá. Számára , szerződés ide vagy oda, A nyugat az ellenség, és bárki, aki nem a “keleti utat” választja, szintén csak ellenség lehet. Bizonyíték erre, hogy minden Európa-párti embert, politikust, stb már törvény szintjén is ellenségnek bélyegez.
Putyin lényegében az országa megerősödése óta háborút folytat Nyugattal, de mivel a katonai ereje elégtelen ehhez dezinformáció, kiberháború, propaganda eszközével él.
Hozzátenném még , hogy a világ egyik legkorruptabb emberéről beszélünk, saját országában lényegében mindenható, vagyonát megközelítőleg 200 milliárd dollárra becsülik, rendszeresen indít merényleteket, sokszor olyan módon (novicsok), hogy tudassa, igen, megteheti, a világ bármely országában megölethet bárkit. Utóbbi időben gyakorlatilag teljesen nyíltan hazudik (nem, nem támadunk, stb).
Végeredmény: Putyin cselekedetei nem reakciók hanem akciók, célja világos, és mindig is ellenségnek tekintette a teljes nyugati világot. Ennek oka nem az orosz nép,hanem saját hatalomvágya.
Két kiegészítés még:
Bár, mint kiderült, semmilyen irat nincs, melyben a NATO vállalta volna, hogy nem terjeszkedik, eleve aggályosnak tartanám, ha egy ország szabadsága annyit jelentene, hogy “csatlakozhatsz bárkihez , ha ez Oroszország”. Hozzátenném, még, hogy elég sajátos helyzetet eredményez az, ha egy Oroszországgal szomszédos ország állandó fenyegetésben kell éljen a katonailag/gazdaságilag nagyobb szomszédjától, de segítséget nem kérhet, mert azzal sérti Oroszország biztonságát.
Nem fogadom el a “Mindegy, ki kezdte, a Nyugat-nak hátra kell lépni”, mivel a Nyugat már jó párszor lépett hátra (a Nagy Britannia területén végrehajtott polónium merénylet konkrétan Casus Belli lehetett volna), és ezeknek az eredménye rendszerint az orosz támadások erőre kapása volt. Putyin épp a múlt héten bizonyította, hogy az aláírt szerződés semmire sem garancia, saját adott szava pedig egy napot sem ér meg. A tahók “ha ellenkeznek, meghosszabbítjuk” elveit követve csupán szavaknak semmi eredményük, ezt sokszor, sokáig próbálták.
