2017. november 22., szerda

Sziasztok!
Szeretném elmesélni mai kalandom Abszrudisztán dimbes-dombos beton lankáin, valahol a Tao-pénzeken innen és a szürrealitás határán messze túl.

Történetünk előzménye, hogy a tárcám, mint eddigi hű társam, kilépett az életemből, és –mint minden jó válásnál- komoly űrt hagyott maga után. Kocsim és nyaralóm nincs (tudom, annyit is érek), így az irataim, a gitárom imbuszkulcsát, és némi költőpénzt vitt magával. Mivel modern, európai szintű társadalmunkban (igen, ez a költői túlzás) kis kártyákon hordjuk identitásunk, első adandó alkalommal pótoltam volna e hiányt.

Kalandunk a „központi okmányiroda” nevű helyen kezdődik, ahol szövegértelmezésem szerint az eset megoldását kezdenem kellett volna.  Én , balga lélek…  Élményként élhettem meg, hogy (szemben pl. a 72-es számú postával) itt működik a rendszer, betértem, eligazítottak, majd sorszámommal a kezemben egy magyarországon (direkt kisbetű) szokásos várakozási idő elteltével oda is sétáltam a 10-es pulthoz. És ekkor tanultam meg e hon örök, legfőbb szabályát: mindig van lejjebb!

Leülök. Az 50-en túli ügyintéző bácsiról valamiért azonnal egy kisvárosi középiskola mindenes-gondnoka ugrik be ( „két csavart meghúzni, Irénke…. hááát talán holnap lesz rá időm…”), tekintetében riadt felismerés , hogy valamit én itt pedig kérni fogok, és előre érzi, bármi is legyen az, meghaladja a képességeit.

-         - Jó napot kívánok! Szeretném a segítségét kérni, mivel a tárcám, benne minden iratommal eltűnt.
-          - …. értem…. És mit szeretne tenni?

Hát *zdmeg, nem is tudom! Arra gondoltam csapra verhetnénk egy kétlityóst, hogy istenigazából kibőghessem magam a válladon! Összetegeződnénk, elmesélném,hogy is volt, te vigasztalnál, míg lemegy a nap és úgy mennék haza, szereztem egy igaz barátot! Elmesélném azt a jó sztorit tizenéves koromból! Bulizhatnánk egy nagyot! Ha ez mégsem aktuális igazán (pedig a munkahelyemről kéretőztem el, hogy itt lehessek Veled) akkor esetleg letilthatnánk a személyim, mielőtt valaki köt egy hat évtizedes hűségidejű szerződést vele a Telecom-nál, négy és fél Iphone-ért cserébe a nevemben valami rövidlátó és/vagy havernak számító ügyintézőnél.

Sőt, mivel született nagyravágyó vagyok, eszembe jutott, elindíthatnánk az eljárást, aminek az elején egy ideiglenes, a végén pedig egy hosszabb lejáratú személyi igazolvánnyal lennék gazdagabb! Na, mit szólsz? Lehet, hogy már csináltál is ilyet! Próbáljuk meg!

Udvarias vagyok, nem mondom el a gondolataim, szelíden terelgetem affelé, hogy felfogja, mivégre is vagyunk itt.

Bácsink ekkor (szemében nő a rémület) megkér, hogy igazoljam magam…. nos lehet, nem voltam elég világos, de épp ez a probléma, ezért vagyok itt!!! Tudom, némileg oximoron, de pont ez a lényeg, nem tudom! Illetve… születési év, anyám neve, személyi szám utolsó négy száma, előző személyi ig. száma, korábbi lakhelyek, sőt, a nem egészen egy éve készült fényképem ott kell legyen a rendszerben. Bácsink rendületlenül ül tovább. Az, hogy maga elé húzza a billentyűket és begépelje a nevem, szemmel láthatólag fel sem merül benne. Hirtelen bevillan neki valami: „anyakönyvi kivonat?”. Hát az igazság az, hogy Mea Culpa, de azzal biza nem tudok szolgálni. Bácsi hirtelen talajt érez maga alatt, elmondja, anélkül pedig ne is próbálkozzak, nem fog menni. Értem… bár ez egy éve még nem így volt. (igen, duplázok… valamiért nem szeretnek a tárcáim). Akkor ha lehetne valamit tenni, teszem azt tudomásul venni, hogy eltűnt az okmány, letiltani,vagy ennek a megfelelőjét alkalmazni, esetleg leírni, hogy igen, törvényi kötelességemnek eleget tettem, és bejelentettem az okmányaim eltűnését. Nos… anyakönyv nélkül azt sem lehet! 

Tessék? De.. azazhogy… azért… no… szóval ha lenne oly kedves és megértő, mégis csak… bácsi rendíthetetlen, márpedig neki anyakönyvi kivonat kell, mert ezek az új (!!) szabályok. Elképedve álltam… nagy kegyesen elmondja: Óbudán, a Fő utca 1. szám alatt előrelendíthetik az ügyet. Mivel kissé fuldoklom a dühtől, nem ígérem, hogy megjegyzem, leírhatnánk? Bácsi szemébe visszaköltözik a rémület: leírni? Márpedig ő nem ír le semmit… Próbálom nyugtatni, nem azt akartam leíratni vele, hogy tevékenysége alatt a keze nem mozdult 3 cm-t az asztalon, csak a címet… végül magam írom le megmentve őt a kínos pillanattól, hogy beismerje: Sajna gyerekkorában alkoholmérgezésben meghalt Alsórekketyetuskó egyetlen tanára, így az ABC-ben csak a K-ig jutott.  

Kerékre pattanván eltekerek Óbudára, ahol egy mezei, kormányépületekre vigyázó poszt részletesen eligazít, javaslatokat tesz a probléma megoldására, és olyanokat is tud fejből, hogy a legközelebbi rendőrőrs (ahova szintén be kell mennem) az Eurovelo 6-os bicikliúton a legkönnyebben megközelíthető. Gúny nélkül: le a kalappal! Az útmutatás alapján bemegyek egy hivatalba, ahol a kedves hölgy a történet vázlata után kissé értetlenül néz rám, hogy mi a nádirigó retkes fűzfánfütyülőjét keresek én itt? Eligazít: Rendőrség, majd gyakorlatilag bármilyen kormányablak… Kollégák iránti lojalitása nem engedi, hogy kimondja, amit gondol, de nagyjából megegyezünk abban, hogy ez az út igazából teljesen felesleges volt, az ügy érdemi részét a nálam lévő papírok, adatok alapján pont egy úttal ezelőtt meg lehetett volna kezdeni.  A rendőrörsön szintén készségesek voltak, bár valamiért úgy érzem, a történetről nekik is van egy véleményük.

Nos.. részemről szeretném megköszönni a Budapesti Központi Okmányiroda 10-es asztalánál 10 órakor ülő, 106-os sorszámmal rendelkező ügyfelet kiszolgáló (khm…) ügyintézőnek, hogy e szép napsütéses időben elküldött, hogy bebarangoljam a festői Óbuda gyönyörűen macskakövezett terét. Feltételezem, köszöni neki a kollégám is, aki kettőnk helyett dolgozott, míg én, mint afféle modern kincskereső, követtem útmutatását. Bízom benne, hogy a karácsonyi túlórapénzeimből levont tetemes mennyiségű adóból természetszerűleg megkapja a 13. havi fizetését, és hiszem hogy, közalkalmazotti léte ellenére is kijut neki valami kis prémium, hisz alagsori gondnok (esetleg állami kutyasétáltató) pozícióból felküzdötte magát ügyintézőnek.

Mint az említett hivatal fenntartója (egy a millióból), engedtessék meg, hogy további fejlesztéseket javasoljak: Javaslom, hogy a Visegrádi utca 110-112es száma alatti épületet új funkcióinak megfelelően alakítsuk át. Hogy az ügyintézők ne legyenek frusztráltak, hogy erejükön túli feladatokat bíznak rájuk, alakítsunk ki egy fogadóhelyiséget, ahol kirakati próbababák helyettesítik az alkalmatlankodó ügyfeleket. Aktívabb munkatársaknak (a gondnoki vonalat követve) a hátsó részben kialakítandó egy kellő eleganciával felszerelt műhely, ahol tetszőleges mintadarabokon (természetesen bármifajta kötelezettség/elvárás nélkül) nosztalgiázhatnak a kedves kollégák. Külön e célra beszerzendő (szigorúan a Mészáros és Mészáros KFT-től),  egy 2x3 méteres mahagóni fatömb amin az ergonómiailag legmegfelelőbb fúrógépekkel gyakorolhatnak a kedves kollégák. Meg is lenne az épület új neve: Központi TOKMÁNYiroda! Az ötletemért járó jogdíjat felajánlom a fent magasztalt ügyintézőnek, bízva benne, hogy kitelik belőle egy ABC-s könyv, természetesen szigorúan NER szabvány szerinti. (Tehát az S-betűt kénytelen lesz kék plakátokról megtanulni).  Cserébe csak annyit kérek, ha méltatlan levelem eljut a magasságos hivatalig, legyenek megértők, emberségesek, segítőkészek a kollégájukhoz, és valaki olvassa fel neki…

Köszönöm.

#kormyány #magyarország #abszurdisztán #hungarisztán #ügyintézés #okmányiroda